ÁROKÁSÁS HELYETT HÍDÉPÍTÉST!

ÁROKÁSÁS HELYETT HÍDÉPÍTÉST!

2019.09.10. ÁLLÁSPONT 0

Javaslatok a törzsi felfogás meghaladásához

A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.”

/Ady Endre/ [1]

Széchenyi István, a reformkor nagyja, a legnagyobb magyarként számon tartott történelmi személyiségünk az 1830-as évtized derekán – a Hunnia lapjain – egy olyan alapvető problémára mutatott rá, amely azóta is rendre visszatérően fel-felmerül, és amelyet a köznyelvben a leggyakrabban „turáni átokként” szokás megnevezni. A magyar nemzeti közösség „megoszlása”, részekre hasadása ugyanis Széchenyi szerint a nemzeti közösségre leselkedő legközvetlenebb veszélynek tekinthető. A széthúzás forrása szerinte abban rejlik, hogy egyre nagyobb kulturális és politikai szakadék tátong azok között, akiknek volt szerencséjük külföldön tanulni (mágnások), és akik Magyarországon szocializálódtak (vidéki dzsentrik). A magyar politikai kultúra minderre figyelemmel a nyugati világból behozott, nem organikus eredetű elemeket is hordoz, amelyek nem illenek a közegükbe, és kénytelenek a helyi hagyomány „köldöknéző” visszamaradottságával elegyedni. Ez a törésvonal ugyanakkor egy mélyebb megosztottság szimbóluma is: a nemzet Széchenyi szerint már elvesztette hősi és természetes értékeit, ugyanakkor még nem tudta igazán létrehozni a polgári közösséget sem. A valódi veszélyt ezért a múlt és a jövő, a természet és a kultúra között feszülő áthidalhatatlan szakadék jelenti. A nemzeti felépülés felé ezért csakis a közösség modorának csiszolásán – a civilizálódáson, azaz a társadalmi érintkezés finomodásán – keresztül vezethet az út: a nyugat-európai civilizációs vívmányok „sajátosan magyar formáinak” megteremtésére van szükség; a felzárkózást csak olyan módon lehet „levezényelni”, hogy eközben a nemzeti kultúra kohézióját is sikerüljön megőrizni. A közjót csak a megosztottság felszámolása révén lehet szolgálni, ezért az egységes politikai kultúra megteremtésén munkálkodva a polgárok együttműködésére, a közszféra átláthatóságára, valamint az érdekek egyesítésére kell helyezni a hangsúlyt. [2]

(forrás: Werfer Károly József: Gróf Széchenyi Istvánnak báró Jósika Sámuelleli utolsó találkozása Döblingben (1860) c. litográfiája)

Széchenyi intelmeit követően is sok szerző érintette a magyar „nemzeti karakter” részekre hasadásának motívumát, ami végül állandóan visszatérő, sőt napjainkban is népszerű toposszá vált. Az a tény nem különösebben hat az újdonság erejével, hogy az emberiség történelmének nagyobb részében az „ellenség” identitásképző funkcióval bírt, így hosszú időn keresztül olyan ellenfogalmak uralták a történeti és politikai erőteret, mint „hellének és barbárok”, „keresztények és pogányok”, „felsőbbrendű és alsóbbrendű emberek”. [3] Ahogy azonban Ady Endre híres költeménye óta tudjuk, magyar földön sósabbak a könnyek, és a fájdalmak is mások [4]; Magyarországon a különböző ellenfogalmak, a különböző „fekete-fehér” felosztások, és a törzsi torzsalkodások mindig is „jó” táptalajra leltek, és széles skálán mozogtak. A keresztény-pogány, pápista-protestáns, aulikus-rebellis (azaz az udvarhoz hű, avagy magát azzal szemben meghatározó), kuruc-labanc „skatulyák” mára egészen hagyományossá „nemesedtek”, és ahogy látni fogjuk, az idők folyamán újabbakkal egészültek ki. Nem véletlenül írhatta Prohászka Lajos, hogy ha a magyar éppen nem külső ellenséggel hadakozik, akkor rögvest egymás ellen fordul, acsarkodik, „mintha a gyűlölködés szelleme valóban a vérünkbe volna írva.” [5]

A két világháború között, a magyar alkat kutatásának fénykorában ezt a szempontot is bőségesen és alaposan vizsgálták a kor legkiválóbb értelmiségei. Szekfű Gyula a Három nemzedék hasábjain négy alapvető megfontolást ajánlott a politikusok figyelmébe: „(1) A magyarságnak hibái és szenvedélyei vannak. (2) E szenvedélyek a haladás kerékkötői. (3) E szenvedélyeknek hízelgő politika az egyetlen, mely nálunk népszerű. (4) Tehát a népszerű politika a haladás ellensége.” [6] A magyarság hibái és szenvedélyeit pedig az alábbiakban határozta meg: a hiúság és rokonai (önhittség, önaltatás, öncsalás); lelkesedés és szalmatűz (hirtelen fellobbanó lelkesedés); közrestség; végül az irigység és szülöttei (pártviszály, uralomvágy). [7]

Ha egy nagyobbat ugrunk az időben, akkor azt láthatjuk, hogy az 1989-1990-es rendszerváltozást követően újból felhevítették a korábban már kipróbált népi-urbánus vita kirekesztő jellegű érveléstechnikáját. A magára a „szürkeállomány pártjaként” tekintő liberálisok fennen hirdették, hogy vagy ők oldják meg Magyarország problémáit, vagy az ország véglegesen és helyrehozhatatlanul lesüllyed („Mucsa vagy SZDSZ”). A magára nemzetiként tekintő szekértábor harcosai is hamar elfoglalták lövészárkaikat a „kultúrharc” frontján, így a „fasiszta” és „kommunista” stigmák kiosztása „kölcsönösen kialkudott” gyakorlattá vált.

A korábban már említett ellenfogalmak a magyar talajban nagyon mélyen gyökereznek, ám meglátásunk szerint a XIX. és XX. századi megoldási javaslatokkal egyszerűen kezelhetetlenek a XXI. századi problémák. A különböző „törzsek” tagjai közötti, gyakran infantilisnak tűnő, ám tudatosan generált és irányított viták, mesterséges konfrontációk nem ritkán vezetnek a törzsi társadalom „fejlettségi” viszonyaihoz hasonló, primitív érvelési készletek, és sértő kijelentések, megjegyzések alkalmazásához. Carl Schmitt tézise, miszerint minden politikai képzet, szó és fogalom polemikus értelemmel rendelkezik, illetve a politikai kritériuma a barát és ellenség megkülönböztetése, sajnos aktuálisabb, mint valaha.

A rendszerváltozás után politikai törésvonal keletkezett a történelmi múlthoz, a modernizációhoz, a demokráciához, a magyar nemzethez, a vallásossághoz, a nagy ideológiai tömbökhöz, a zsidósághoz, a nemzeti és etnikai kisebbségekhez, illetve a határon kívül rekedt, és immáron a külföldre vándorolt magyarsághoz való viszonyulás alapján. Azt hihetnénk, hogy a kizárólagosan a törésvonalakra építő, és állandó árokásást sulykoló politizálásba végképp belefásultak a tömegek, de nem így van: sem a vulgárpolitizálással történő szakítás, sem a valós XXI. századi problémákra történő reflektálás nem következett be. A 2019-es újesztendő szinte még be sem köszöntött, amikor Gerő András azzal szórakoztatta a hangulatkeltésre vevő tömegeket, hogy „miért érzi magáénak egy zsidó szervezet a zsidóellenes Füst Milánt?” [8] „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába szív… de lehet. (…) Úgy tudtuk, más bánt el velünk,/ pedig mi voltunk azok, hidd el nekünk” – jut eszünkbe önkéntelenül a Kozmosz együttes Az okosak földje című számának szövege. [9]

Hankiss Elemér szerint sok szereppel próbálkoztunk már a századok során. Voltunk már „Kelet népe”, amely az ősi Ázsiából hoz „holmi különleges üzenetet Európának; de az üzenetet útközben elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk”. Vágyainkban voltunk már „Kert-Magyarország” is, de a valóságban csak magyar ugar maradtunk. Álmainkban megjelent már „Kelet-Európa Svájca” is, de a kicsiségen kívül semmiben sem hasonlítottunk e modellre. Ajánlkoztunk komp-országnak Nyugat-és Kelet-Európa között, „csak éppen elfelejtettük, hogy ennek érdekében tenni is kellene valamit.” Hankiss annak idején úgy látta, hogy akkor kelthetünk magunkról kedvező képet, ha már tudjuk, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal, és hogy milyen üzenetet akarunk közvetíteni a világ felé. Ehhez szerinte „ki kellene találni magunkat”. [10] Ideje volna feladni hát ezeket a szerepjátékokat, hiszen a világtörténelem színpadán – hisszük – csak az a nemzet lehet sikeres, amely nem visel álarcokat. A legegyszerűbb recept talán az lenne, ha megpróbálnánk elhagyni a minket jellemző negatív tulajdonságokat.

(forrás: Rohbock Lajos: Az új híd Pest és Buda között, 1856)

Van-e kiút hát a magyar népközösség számára mind kényelmetlenebbé váló, fortyogó katlanból? Feltehetően van, és újra ráléphetünk a történelem sokat emlegetett főutcájára, de ehhez először is félre kell tennünk a törzsek logikáját, nyitni kell az eltérő világnézetű és gondolkodású honfitársaink felé, és elérni, hogy ha „négy-öt magyar összehajol”, az lehetőleg valamilyen kecsegtető eredménnyel járjon. Vezessen minket e missziónk során Illyés Gyula gondolata: „a magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában.” [11] Bibó István óta tudjuk, hogy milyen fontos annak a tudatosítása, hogy „mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény.” [12] Ne féljünk vállalni e feladatot!

PONGRÁCZ ALEX
2019. szeptember 9.

CIVILEK GYŐRÉRT EGYESÜLET

[1] Ady Endre: A Duna vallomása. In Ady Endre: Vér és arany. Nyolcadik kiadás. Athenaeum Rt. kiadása, Budapest, 1922, 58. o.
[2] A Hunnia összefoglalását adja: Trencsényi Balázs: A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011, 313-316. o.
[3] Ennek bővebb kifejtésére nézve lásd Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Ford.: Szabó Márton. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997.
[4] Ady Endre: A magyar messiások. In Ady: i. m. (1922), 47. o.
[5] Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Danubia Könyvkiadó, Budapest, 1941, 144. o.
[6] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1934, 28. o.
[7] Uo., 18. o.
[8] https://azonnali.hu/cikk/20190121_zsido-zavar-miert-erzi-magaenak-egy-zsido-szervezet-a-zsidoellenes-fust-milant (Letöltés: 2019. 01. 22.)
[9] Kozmosz: Az okosak földje. www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/58918/kozmosz/az-okosak-foldje-zeneszoveg.html (Letöltés: 2019. 01. 22.)
[10] Hankiss Elemér: Farkasok Kánaánban. Avagy találjuk ki (újra) Magyarországot. In Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz. Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Helikon Kiadó, Budapest, 2016, 321-322.
[11] Illyés Gyula: Ki a magyar. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982, 41. o.
[12]Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. Második kötet. 1945-1949. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 615. o.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük